“Mit szépítsem, bazi hülyék a lovaim, talán rám ütöttek?” |

A Szandi mesél facebook csoport-ban olvastam egy bejegyzést, ami komolyan próbára tette a rekeszizmaimat, ezt neked is látnod kell!

“Van énnekem két kis hülye lovam.
Most szépíthetném, hogy nem a gazdájukra ütöttek, pedig de.
Elképesztő, hogy ezek az egyébként rettenetesen okos és nagyon magas érzelmi intelligenciájú állatok, milyen bazi hülyék tudnak lenni.
Annak idején a régi házunkban szokásos karám volt, vízszintesen elhelyezkedő elemekből.
Na, ezt a típust kellett úgy sztornózni, ahogy volt, mert kimásztak rajta mint rossz gyerek a a játszótéri palánkon, néha pedig fennakadtak és ott lógtak halál nyugisan, amíg a szerencsétlen gazdájuk haza nem ért és egy heveny infarktus, valamint egy rövid előadás a családon belüli szaporodás káros genetikai hatásairól után, le nem szedte őket.

De most komolyan, képzeld el: hazaérsz, és hátramész megnézni a lovacskáidat, szerelmeidet, arany gombszemeit anyának, erre azt látod, hogy a hülye dög fennakadva lóg a kerítésen, mint egy kimosott plüssállat, megeresztesz egy olyan magas cét, aminek hallatán kérdés nélkül felvételt nyersz az operába, erre ő felébred, és álmosan rád néz, hogy ‘ó, hazaértél, de jó, szedjél le, meg aggggyálenni’.

Szóval, másik karámot kaptak. Függőleges elemekből két méter magasat, ezzel a kimászósdi megszűnt. Nem baj, találtak mást, amivel rombolhatják az idegeimet.
Mikor az új helyükön fellelhető összes zöldet benyelték, Legenda névre hallgató lovam kitalálta, hogy ő márpedig a fák lombjára is igényt tart. Megtanult két lábra állni, átment zsiráfba és az elérhető összes fa, összes ágáról lelegelte a leveleket, ám ez nem tartott sokáig, mert a csemege elérhetetlen magasságokba került.

Egyik nap jövök haza, kezemben két „alma”: tudjátok, az a sulis förmedvény.
Na, nekem ‘Indul a bakterház’-as gyerekkorom volt, boldogan nőttem fel faluhelyen a lófasz közepén, de mi az ilyen almákat egyből a cefrébe tettük, gyerek közelébe akkor került, ha extrém rosszak voltunk és nagyanyám megdobált vele. Szép Pest mellett ezt meg uzsonnára adták. A tyeszkós salin neveledett pesti pulya berágcsálta, én meg, aki napon érett gyümölcshöz szokott, vittem haza a lónak.

Hátraérve a karámhoz az almák kiestek a kezemből és elgurultak a végtelenbe.
Legenda ott állt a farakás tetején, patahegyen, vigyázban állt benne a jövő heti fing és mozdulni sem mert. A kis okos kilogikázta, hogy sok szép zöld akáclomb válik számára elérhetővé, ha felmászik a farakáson. Be is jött, teletömte a bendőt levéllel, féloldalasra csupaszította a fát, de arra, hogy lejönni hogy fog, nem volt terve.
Szóval csak állt ott ki tudja mióta teljesen beszarva és nézett rám, mint Noéra a harmadik teve, én meg azon gondolkodtam, hogy fogok leszedni két méter magasságból a csoffadt kis hatvan kilómmal egy ekkora darab ostoba húst.
Állítólag a magyar nyelv leghosszabb káromkodása Jókai Mórhoz kötődik, na, én akkor köröket vertem rá. Elkezdtem lépcsős alakzatba rakni a fát, hogy majd lekocoghasson rajta, közben pedig nyomattam a „Legendám, csillagom, édes pöttye anyának te rohadt büdös kolbásztöltelék, meg ne mozdulj csillagom, mert leesel, jaj mi lesz édes jézus, azanyádúristenit!!!!” nyugtató mantrát.

Miután készen voltam, fel-alá kezdtem járkálni rajta, prezentálandó a rettegő patásomnak, hogy nincs mitől félni, látod, gazdi is le tud jönni. Erre felbátorodott, és megindult. Soha azelőtt nem láttam tőle ehhez hasonló csodás díjugrást, puhán ért földet, teljes biztonságban és sértetlenül. Nem úgy a gazdája, aki csak azt látta, hogy a lova elrepül felette, és ettől úgy beparázott, hogy menten hátra vágta magát, és végigszántotta seggel a farakást. Ülök ott megsemmisülve a porban, két centivel rövidebb farkcsonttal és azt látom, hogy paripám megtalálja az elgurult almákat, boldogan csámcsogja őket befele és mocsokul nem érdekli, hogy él-e a gazdi…

„Lóvá tesz az ember, s emberré a ló.” – Jókai Mór”

Oldal ajánlása emailben

Hasonló bejegyzések:

Kommentek